A felnövekvő gyermek nemcsak a körülötte lévő világról szerez ismereteket, hanem önmagáról, mint emberről is fokozatosan kialakít egy egyre árnyaltabbá váló képet.
Az énkép tulajdonképpen az önmagára vonatkozó tapasztalatait, valamint az önértékelés területit jelenti, s komoly irányító, motiváló, információszerző funkciót lát el a mindennapokban. Vagyis jelen van a legtöbb kimondott és megtett dolgunk hátterében, vélekedéseinkben és viselkedésünkben valamint cselekedeteinkben. Forrását tekintve egyrészt a saját, személyes tapasztalásainkból ered, másrészt a körülöttünk lévő személyek az ún. „társas mező‖ visszajelzéseiből táplálkozik. Serdülőkorig különös jelentősége van a felnőtti társas hatásoknak, mivel addig az önismeret alapvetően indulati jellegű, és nem más, mint a felnőtteknek a gyermek személyiségére vonatkozó képének szóbeli tükröződése (Mérei 1989). Óvodáskorban és kisiskolás korban ugyanis önmagáról annyit tud, amennyit más személyektől magáról hallott, illetve amennyit vágyteljesítő fantáziája diktál neki. A szülők és más családtagok tulajdonságokra („a nővéred sokkal szorgalmasabb”), értelmi képességekre vonatkozó megjegyzései („ez a gyerek buta”), vagy a gyerek jövőjére vonatkozó jóslatai („ebből a gyerekből bűnöző lesz!”), a csoporttársak gúnyolódásai vagy a tanárok fegyelmezésnek szánt, ám minősítő megjegyzései értékelést hordozó címkét jelentenek és beépülnek az énképbe.
Iskoláskortól a pedagógus visszajelzése lesz az önértékelés egyik meghatározó összetevője, hiszen minősítés formájában jelez vissza a gyereknek értékeiről és teljesítményéről. Ha ellentmondás alakul ki az igényszint és a lehetőségek illetve az elvárás és a valóság között, szorongás fejlődik ki gyakran agressziót vagy más magatartási problémákat eredményezve. Súlyosan negatív minősítések a stigmák, melyek mélyen sértik a személy önértékelését, és kedvezőtlen irányba változtatják a társas elfogadottságot. Ilyen lehet pl. bizonyos testi betegségekről szóló híresztelések, diagnózisok nyilvánosságra hozása, vagy vallási, etnikai csoporthoz tartozás a társadalom előítéletessége függvényében.
Iskolakezdés: pozitív és negatív énkép jellemzői
Pozitív énképről akkor beszélhetünk, amikor az egyén alapvetően jó véleménnyel van önmagáról, tudatában van adottságainak, képességeinek, de adott esetben képes belátni a hibáit is. Kedvezőtlen jellemzőit nem leplezi, cselekedeteiért vállalja a felelősséget. Nem tagadja, és nem torzítja érzelmeit, érti és beismeri cselekedetei okát. Magabiztos, vállalkozó kedvű, sikerorientált, mer kockáztatni. Viselkedését döntően olyan értékek irányítják, melyekkel azonosult, melyeket magáévá tett. A pozitív énképhez rendszerint sikeres viselkedéses beilleszkedés párosul.
Negatív énkép esetén az illető rosszhiszeműen ítéli meg saját képességeit, hibáit felnagyítva látja. A hibákat ugyanakkor mások előtt nem, vagy csak nehezen ismeri el. Fél a kockázattól, gyakori a visszahúzódás és a verseny elutasítása. Az alacsony önértékelésű személyek kevésbé népszerűek társaik között, így társas beilleszkedésük is nehezített. Az önmagával elégedetlen személy belső feszültségei és érzelmei kontrollálására kevésbé képes, inkább pesszimista életfelfogásra hajlik. Életeseményei megítélésével kapcsolatban úgynevezett külső kontrollos attitűddel rendelkezik. Ez azt jelenti, úgy érzi, életének alakításában, a vele történő dolgok befolyásolásában neki nincs mit tennie, csak elszenvedője és nem aktív résztvevője az eseményeknek.
Harmatiné Olajos Tímea - Szülők, óvodások, szorongások - Az iskolakezdés lelki terhei
