Az ébredező ember nem ragaszkodik túlságosan semmihez, mert tudja, hogy az élet örökös átváltozás, sodró folyam, amelyet megállítani nem lehet.

Pénzzel nem lehet megvenni és a nyomortól nem fél, mert tudja, hogy minden elmúlik. A szó szoros értelmében minden - az elmúlás is - elmúlik!

Társadalmát is ezzel a szemmel látja s ítéli meg, s nem engedi magát az „ez van és nincs más!” parancsával megfenyegetni. Miközben ebben a világban él, s megfizeti azt, ami a „Császáré” - nem feledkezik el arról sem, ami az „Istené”.

Nem fél az általános közgondolkodástól eltérően érezni és vélekedni, még akkor sem, ha egyedül marad.

Mert tudja, hogy nincs egyedül. Csak a „részegek” élnek egyedül, saját rögeszméik páncéljaiba zárva, az ébereknek - ahogy Hérakleitosz mondja - „egyetlen közös világuk van”.

Lehet, hogy az ilyen ember egyetlen „valláshoz” sem tartozik, s élményéhez nem keres semmiféle teológiát vagy istenképet.

Szerény színvonalon lehet egyszerűen „bohém”, akit semmiféle közösségi szokásrendszer nem tud befogni.

Azokban az ihletett pillanatokban, amikor egy költő a szó igazi értelmében valóban költő, így érez és így is viselkedik.

Goethe valami olyasmit mond, hogy amíg a közönséges embert a hétköznapok rögeszmerendszere minden agysejtjében és érzésében átitatja, és ebbe a mulandó álvalóságba beletapasztja, addig a „költő az élet álmát, mint ébren lévő éli” - ez adja számára a tisztánlátást és az alkotás örömét.

Más kérdés, hogy amikor ez az ihlet elmúlik, a költő is visszaalszik az „Egyszer élek!” szorongató álmába, ahogy azt maga Goethe is tette: hozzá fogható rideg és önző karrierista alig akadt a művészet történetében. Amit belül megélt és gyönyörűen ki is mondott, ahhoz képtelen volt életét hozzáigazítani, sőt, talán nem is akarta.

Haláláig minden szinten jól akart lakni, s hogy ez a konfliktus mivel járt, azt a saját lényéből formált hősével, Fausttal mondatja ki, aki egész életében mindössze egyetlen pillanatig volt boldog!

Ebből következik a leglényegesebb dolog. Az ébredő ember nemcsak korával és társadalmával, de saját egójával sem azonosul. Rálát magára, felismeri trükkjeit, hazugságait, önző késztetéseit, mohóságát, félelmét, hogy a pillanatnyi érdekeiért bármikor képes feláldozni a legnagyobb boldogságot is.

Az ébredő emberben, ha hunyorogva is, de kinyílik egy magasabb és tisztábban látó tekintet: halhatatlan Önvalójának pillantása, mely az önmagával való abszolút azonosság-tudatot megtöri. Eddig is átélte már azt, hogy nem olyan, mint amilyen lenni szeretne, hogy belül nem olyan, mint kívül, hogy valami örökösen hiányzik és nem megy, s amikor a tükörben megpillantja magát, mindig átsuhan rajta a csalódás: „Ez én lennék?!... Lehetetlenség!” Ki az, aki azonosnak véli önmagát saját hús-vér arcával? Senki. Meg lehet szokni, de nem teljesen.

Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt; vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.

De addig életünk két síkon zajlik: van egy külső műsorunk, s közben szüntelenül működik egy benső vetítés. Egy másik film, amit újabban úgy neveznek, hogy „lelki élet”. Az ego érvényesü- lési vágyát annyira zavarja ez a benső film, hogy nem is óhajtja nézni. Háttal áll neki, letagadja, s elhiteti magával, hogy nincsen is. A káprázatnak és a hamis tudatnak rendkívül bonyolult szövevé- nye alakul így ki, mely egész életünket meghatározza. Nemcsak, hogy nem azt gondoljuk, amit valóban gondolunk, de nem is azt érezzük, amit valóban érzünk: számtalanszor előfordul, hogy egy nagyhatalmú, tekintélyes emberről azt hisszük, hogy tiszteljük, holott mélységesen megvetjük; hogy valakit „szeretünk”, holott lelkünk mélyén ellenségesnek tartjuk, s néha még félünk is tőle... hogy hiszünk egy társadalmilag elfogadott vallásban, vagy „istenben”, holott nem hiszünk.

Az emberiség ősi tapasztalata, hogy két énünk van. Az egyik, amelyiket bensőnkben megélünk. A másik, amelyik a testünkkel azonosult, s javarészt a hétköznapi tapasztalatainkból állt össze: ehhez az élethez és ehhez a hús-vér szervezethez kötött. Az érdekes az, hogy mindkettőnek van neve! Annak a csodálatos lénynek, aki valaha közöttünk is járt, két neve volt. Az egyik: Jézus, az ácsnak és Máriának a fia. Vagy, ahogy a zsidó tradíció mondja: az Emberfia. A másik: Krisztus - az Isten fia. Néha e kettő nem értett egyet egymással, s ilyenkor dönteni kellett, melyiknek van igaza. Az Evangélium szerint mindig Krisztus döntött, s Jézus azt tette, amit Ő akart. Vagyis alázattal szolgálta szellemi Önvalóját - ami minden ego dolga lenne.

Müller Péter: Boldogság