Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel. Amikor először jönnek, azt hiszik, nagyobb a szenvedés, mint amit elbírnak. Hosszabb vagy rövidebb idő alatt megtanulják, hogy mindannyian szenvedünk, és talán valójában arra teremtődtünk, hogy tudjunk szenvedni. A joy angol szóban, amit örömnek is lehet fordítani, benne van a szenvedés is. Azt érdemes elképzelni: csoda, hogy egyáltalán van élményem.

Például azt hisszük, létezik szivárvány, de nélkülünk, emberek nélkül nincsen. A szivárvány egy élmény, amihez kell az emberi agy. Nyilvánvaló, hogy valahogyan az univerzumban – ami szerintem legalább annyira intelligens, mint a legokosabb közülünk – részt tudunk venni, de az nem az enyém, és nem a tied… Ahogy az almafa almát terem, a világmindenség embert terem. Valószínűleg azért, mert nélkülünk nem tudna magára nézni a világmindenség. Arra vagyunk teremtve, hogy a csillagpor, amiből lettünk, megérezze, mi van bennünk, körülöttünk és közöttünk.

Azért mondom, hogy nincs szivárvány nélkülünk, mert persze van a fény meg az eső, amik meglennének nélkülünk is esetleg, de a szivárvány észleléséhez kell az emberi szem. Az élmény, amit mi szivárványnak hívunk, teljesen attól függ, mit kezdünk azokkal az impulzusokkal, amelyekben úszunk. Szerintem komolyan kell vennünk, hogy minden pillanatban meg legyünk lepve attól, hogy egyáltalán élünk. És hát hogyan unatkozhat valaki, amikor önmaga, és minden más körülöttünk is, egy csoda? Ha én untatnék valakit, aki a pszichoanalitikusom lenne, akkor igazat adnék neki, ha megkérdezné tőlem, miért vagyok rá mérges.

Sok szó esett már közöttünk elítéltekről és fogvatartottakról. Az egyik büntetés, amit azok számára eszeltünk ki, akik olyanokat csinálnak, amiket nem szeretnénk, éppen az, hogy unalomra ítéljük őket. Az unalom büntetés annak, akit untatnak. Azért untatjuk őket, mert mérgesek vagyunk rájuk. Voltak velem szupervízióban olyan terapeuták, akik azt mondták, egyes emberekkel nem tudnak dolgozni, mert elalszanak a társaságukban az óra közepén.

Én ezt nem értettem, mert nekem még egyetlen unalmas páciensem sem volt. Amikor elküldték hozzám az unalmas pácienst – ők meg bekéredzkedtek, hogy nézhessék, mit csinálok –, arra jöttem rá, hogy az ember akkor unalmas, ha nem mond igazat. Aki őszinte és spontán, az mindig meglepő.

Feldmár András: Életunalom, élettér, életkedv