A pedagógiában, ebben a „nagyon dialektikus tudományban" (Makarenko kifejezése) — mint megbízható és szilárd ponthoz — mindig szívesen mérjük tennivalóinkat és módszereinket a gyermeki életkor sajátosságaihoz. Ha valamilyen ismeretanyagra az életkor sajátosságai alapján mondjuk ki, hogy az ebben vagy abban az osztályban tanítható, akkor már aligha van helye a további érvelésnek. Különösen a századforduló óta kapott nagy érvényesülési teret az a nézet, amely szerint a nevelés elé tűzött célt csak a gyermek ismeretének birtokában lehet eredményesen megközelíteni. Mert amiként a szobrász más-más eszközt vesz kezébe aszerint, hogy milyen anyagon dolgozik, ugyanúgy a nevelőnek is másként kell bánnia az ötéves gyermekkel s másként a tizenévesekkel. A gyermek „felfedezésével" kopernikuszi fordulat kezdődött a nevelésben — mondja Claparéde francia pszichológus.

A problémákat nemcsak a „kell!"-ek, a követelmények oldaláról közelítjük meg, hanem a lehetőségek, a gyermek oldaláról is. Ellen Key svéd pedagógusnő 1902-ben századunkat egyenesen a gyermek szá­zadának nevezi, s pedagógiai nézeteiben és gyakorlatában a gyermeki személyiség tiszteletben tartását a nevelés alfájának és omegájának tekinti. Bár a marxista pedagógia nem ezen a vonalon halad — a célokat nem csupán a gyermeki személyiségből, hanem a társadalmi valóságból és távlatokból vezeti le —, a gyermek, az életkori sajátosságok ismeretét olyan fontosnak tartja, hogy mint követelményt. Az alapelvek rangjára emeli: szól a hozzáférhetőség elvéről, az életkori sajátosságok tiszteletben tartásának elvéről, s mindezt irányító szempontnak tartja a tanítási anyag évekre osztásában, a nevelés és oktatás módszereinek megválasztásában, az eszközök és szervezési formák megtervezésében és kivitelezésében. A pedagógiában napjainkban tapasztalható pezsgő kutató-újító munkából újabban mintha eltűnt vagy legalábbis elhalványult volna ez a szilárd és megbízható pont; mintha megfeledkeztünk volna az életkori sajátosságokról. Mert mi mást mondhatnánk annak láttán, hogy olyan ismeretanyag, amely néhány évvel ezelőtt az egyetemi oktatásban kapott helyet, ma a sokkal fiatalabb középiskolások tantervében szerepel!

Vagy gondoljunk a Korunk hasábjain is továbbgyűrűző vitára a „halmaz" taníthatóságáról az I. osztályban. Ezek szerint helytálló-e még az alapelv, hogy tiszteletben kell tartani az életkori sajátosságokat? Mi több, az a kérdés is felvethető, hogy egyáltalán vannak-e életkori sajátosságok, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Mire gondoljon az ember, amikor ma egy hétéves gyermek — aki életkoránál fogva inkább a mesevilághoz áll közel — élénken érdeklődik az űrutazás kérdései iránt, s talán még a rádiótechnika terén is vannak valamelyes ismeretei? Melyik sajátosságát tekintsük ezek szerint meghatározónak, jellegzetesebbnek? És mely életkor sajátosságai szerint jellemezzük azt az egyetemista lányt, aki a francia szavak tanulását babajátékkal ízesíti? Az „életkori sajátosság" gyermeklélektani fogalom: azonos éghajlat alatt, azonos gazdasági-társadalmi környezetben élő gyermekek testi és szellemi fejlődésük folyamatában azonos változásokon esnek át, a fejlődés adott stádiumában a külső és belső ingerekre hasonló módon reagálnak, s életfeladataikat többé-kevésbé hasonló módon oldják meg. A gyermekről, aki anyjához a következő kérdéssel fordul: Mondd, amikor én születtem, te már meg voltál születve?" — kétségtelenül megállapítjuk, hogy óvodáskorú lehet anélkül, hogy nemét, egészségi állapotát, környezetének kulturális szintjét ismernők.

Karinthy hőse, aki egyidőben akar nagynevű akadémikus, országos hírű drámaíró és „mellesleg" világrekordot elérő úszóbajnok lenni (miközben esetlenül lóg a szeren!) csakis egy álmodozó kamasz lehet. Az életkori sajátosságok, ha nem is minden gyermeknél egyazon mértékben, de a nagy többségnél feltétlenül kifejeződnek, megnyilvánulnak cselekvésben, szellemi működésekben, biológiai-fiziológiai folyamatokban. Csakhogy az életkori sajátosságok sokkal dinamikusabbak, mint azt eddig feltételeztük — és ebből ered a sok félreértés. A köztudat az életkori sajátosságokat rendszerint valami belső érés mindentől független megnyilvánulásaként tartja számon. E szerint volna kisgyermek kor, amely 1—3 évig tart, kisiskolás kor, amelynek időszaka, mindentől függetlenül, a 6—10 évig terjedő életkor és így tovább. Aztán ott van — gondolják — a három­ éves korban törvényszerűen jelentkező és csupán néhány hónapig tartó dackorszak, a négyévesnél jelentkező „kérdezés kora", az ötévesnél a csapongó fantázia kora. Mindezek, amilyen spontánul jöttek, úgy is múlnak el — tartja a köztudat —, hogy átadják helyüket más, ugyancsak spontánul jelentkező megnyilvánulásoknak. Elemezzük csak az életkori sajátosságokról adott meghatározást. Ez úgy hangzik, hogy a hasonló megnyilvánulások azonos földrajzi, gazdasági és társadalmi feltételek esetén jelentkeznek. Vagyis nem spontánul, nem függetlenül a külső hatásoktól.

Azt, hogy az életkori (elsősorban a testi) sajátosságokra a klíma, a földrajzi környezet hat, az emberek régen ismerik. Senki számára nem új a megállapítás, hogy délen a gyermek két-három évvel korábban érik testileg serdülővé, mint az északi népeknél. Azt sem nehéz megállapítanunk, hogy a biológiai-fiziológiai téren jelentkező akceleráció — például a nagyobb testmagasság, nagyobb testsúly az 50—100 évvel ezelőtti hasonló életkorúakhoz viszonyítva — nagymértékben a jobb gazdasági körülményeknek köszönhető (elégséges és ésszerű táplálkozás, orvosi ellá­ tás, megfelelő higiéniai körülmények). Ami azonban a társadalmi hatásokat, elsősorban a nevelést illeti, ezen a téren, úgy tűnik, nemcsak a laikus, de még a szakember számára is sok a feltárni való.

Forrás: Ifjúság-nevelés

Az életkor, mint befolyásoló tényező

Az különböző életkor más-más befolyásoló tényezővel hat életünk alakulására. A fiatal életkor a játék és az önfeledt szórakozás, a tanulás, a tapasztalatszerzés ideje, míg az érettebb életkor más a döntéshozatal, az előrelátás és a tervezés kora. Az érett és idősödő életkor pedig az elmúlásra való felkészülés és az elfogadás ideje, mikor számot vetünk az elmúlt évek felett és megbékélünk korábbi hibáinkkal.