Az egyik olyan gondolat Müller Péter Szeretetkönyvéből, ami örökre megmarad az emlékezetemben első olvasásra is – bár azóta már ezerszer újraolvastam a könyvet. Zseniális. A következőkben az egyik kedvenc fejezetem olvasható a könyvből.

A lelkem a barátom
Életünk során jönnek-mennek az emberek. Idegenekből lesznek a barátaink, élettársaink. Az a fiú, akinek a nevét se tudtad valaha, a férjed lesz, és a bömbölő kis hústömegből, akit sohasem láttál, mert a testedből bújt ki, lesz majd a gyermeked, aki melletted nő fel, veled öregszik és életed főszereplője lesz. Ismeretlen volt. Azt sem tudtad, hogy létezik - most pedig félted, szereted, dühös vagy rá, aggódsz miatta. Ha ezt a szót hallod, hogy „szeretet", ő jut eszedbe. . De az életed színpadán nemcsak szaporodnak, csökkennek is a szereplők. Jönnek és mennek.
Fölbukkantak valahonnan, a kulisszák mögül, s eltűnnek, ugyanott. A játéktéren csak a hiányuk marad. Hány idegen embernek mutatkoztál be, akiből aztán a sorstársad lett? Emlékszel, hol találkoztál először azzal a vadidegen lánnyal, aki később a feleséged lett? Mikor tudtad meg a nevét? Mikor dőlt el, hogy ezentúl vele, együtt?... Mikor szült gyereket?... S a gyerek, akinek nevet adtatok, mikor ment egyetemre? És mikor mondta ki először, hogy ő is megnősül?... És mikor hagytad el a hitvesedet?... Mikor tudtad meg annak az idegen nőnek a nevét, akiért elhagytad őt?... És mikor vetted észre, hogy az asszony, akinek testéből előbújtál, s akire valaha úgy néztél, mint egy jóságos istennőre... mikor vetted észre, hogy az anyád öregszik?... Ereje elszállt, alig tud már járni... Mikor szembesültéi azzal a gondolattal, hogy többé nem láthatod?
Elmegy. Jönnek és mennek... Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad. Te is változol, nem is keveset, de te vagy az, aki a legtovább marad. Amikor arra gondolsz, hogy élsz, nem azt mondod, hogy „jé, itt élet van!" - hanem azt, hogy „én élek!"... „Én vagyok!" Létélmény nélkül nincs „én". „Vanás": nincs - csak „én vagyok" van. Amikor az „Én vagyok!" tudatában kinézel magadból, s látod, hogy körülötted bogarak mászkálnak, rózsa nyílik, madarak énekelnek, az utcán járókelők nyüzsögnek, és a szomszédasszony tereget, azt mondod, hogy „Élet van körülöttem!" Látod, hogy élnek. S megfeledkezel arról, hogy - az eszmélés különböző színvonalán - belülről mindegyik azt tapasztalja, hogy „én vagyok".
A bogár, ha üldözöd, menekülni kezd, a rózsa a külvilág ingereire finoman válaszol, mert az „én vagyok" mindenkiben védi magát. Minden madár önmagáról énekel. „Én vagyok!" - üzeni a madárfütty. Egy erdőben sok ezer „én vagyok" csiripel. És minden járókelőben az „én vagyok" élménye él: „én megyek, én kések, az én lábam fáj a cipőben"... A szomszédasszonyban egy „én vagyok" tereget... Ne hidd, hogy az „én vagyok" csak benned él és a többiek úgy működnek körülötted, mint a távirányítású játékautók, melyeket egy „Életnek" nevezett láthatatlan központ vezérel.
Mindenki „én vagyok". A kutyád szeméből egy „én vagyok" néz rád. Hogy ez az „önátélés" milyen színvonalát jelenti, más kérdés. Mivel magadba zárva élsz, azt hiszed, hogy az „én vagyok", csakis a te kizárólagos élményed. Úgy fogod föl, mintha a rajtad kívüli világot valami más működtetné: a fizikai, a biológiai törvények. Azt, hogy egy másik embernek érzelmei, gondolatai, örömei és csalódásai vannak, látod ugyan rajta, és valamennyire át is érzed talán azokat, de, hogy ő is egy „én vagyok", azt átélni már nem vagy képes. Soha nem tudod meg, milyen neki „én"- nek lenni. Nagy rejtély, hogy ez a sok „én vagyok" egymás nélkül mégse tud élni. Pedig, látod, mégis: a szerelmünk szemébe is úgy nézünk, mintha egy másik világba néznénk - mert az a világ már az ő énje körül forog, és bármennyire szeretem, soha nem tudok egészen az énjévé válni. Mindannyian külön világ vagyunk. Amikor azt kérdezték Istentől, „Ki vagy te?", azt felelte: „Én vagyok." Ez azt jelenti, hogy az élet nem más, mint önmagam tudatában lenni.

Biztos sokszor tapasztaltad már: egy jó beszélgetésnek, egy meghitt együttlétnek, egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne! Szinte hallani lehet. Nem füllel. Lélekkel. Ahol nincs harmónia, ott összevissza fecsegnek. Rumli van, zűrzavar. Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha; hallgasd meg, milyen hangzavarban élünk, ha nincs közöttünk szeretet. Mint egy majomházban: mindenki fújja, rikoltja, darálja a magáét.
De ha egy baráti beszélgetés! Hallgasd vissza! Az egymásra figyelő emberek csendjét, jókor megszólaló mondatait. A nevetéseket. A hang erejét. Amikor van miről beszélni - megtelik lélekkel a levegő.

Forrás: Müller Péter: Szeretetkönyv