Nemrégiben olvastam Popper Péter Felnőttnek lenni.. című kötetét és igazán magával ragadónak találtam. Következzen most a könyvből egy részlet.
Váratlanul felnövök és nem értem az egészet
Apám 184 cm magas volt, kopasz, szemüveges és széles vállú. Az I. világháború honvédtisztjeként kapott egy rakás kitüntetést és „tűzharcossá” avatták. Esténként gyakori téma volt a Bruszilov offenzíva, ahol megsebesült és későbbi tüzérségi megfigyelő helye az olasz fronton, a Monté Longarán. Vasárnaponként a természetet jártuk, úsztunk, eveztünk. Kutyája is volt – nem a kutyánk, az i kutyája -, Milord, a hatalmas dán dog. Apám sokszor mondta nekem: „Ne félj, amíg engem látsz!” És én nem féltem. Átúsztuk a Dunát, ha elfáradtam, a vállába kapaszkodtam, végigmentünk a Rám-szakadékon, és az állatkertben etetéskor bementünk az oroszlánok barlangjába. Nem féltem. Apám tűzharcosként „kivételezett személy” volt, vagyis egy darabig nem számított zsidónak. Mint századparancsnok vonult be Erdélybe, és elragadtatásba esett a pap tamási forrás nagyszerű vizétől. Amikor szabadságon volt, demizsonokban hozta haza. Apám tűzharcosként egy idő után mégis zsidónak számított, sárga karszalagot, leszerelése után sárga csillagot viselt. Ő maga szabta ki valamennyiünknek, mert nálunk sárga volt a fotelek huzata. Ezután az egyik fotelen nem volt huzat. Később elvették a lakást, és házmesterünk, a sváb Frühbauer bácsi költözött bele a családjával, nagy örömömre, mert szerettein őket, és nagyfiuk, Frühbauer Ferike levente, a barátom volt. De sohasem látogatott meg a zsidóházban. Még később egy légiakna megsemmisítette a lakásunkat és bútorait, csak a huzat nélküli fotel élte túl a háborút. Ródlira kötözve loptuk vissza a romok közül 1945 tavaszán. Tűzharcos, 184 cm magas, széles vállú, sárgacsillagos apámat az akkori Hitler téren, a későbbi Marx téren, a mai Nyugati téren géppisztolyos nyilas suhancok a szemem láttára megpofozták, és i nem ütött vissza. Ez a nap volt felnőtté válásom kezdete. Én már soha nem mertem azt mondani a fiamnak, hogy „ne félj, amíg engem látsz”. Csak annyit mondtam neki kamaszkorában: „Túl sokat félsz fölöslegesen. Majd én szólok neked, ha félni kell.” Ez működött. A család vigalmára gyakran megkérdezte: „Apu, kell félni?' És én becsületesen válaszoltam: „Még nem.” Még nem kellett megélnie Isten közönyét, az erkölcs vereségét az életmenő hazugsággal szemben, azt, hogy a döglött, vicsorgó ló ennivaló, és a halott ember keményre fagyott anyag. Az i korában én már felnőtt voltam. Ő még a tizenegy éves kisfiú életét élte. A háború után állkapocs tályogom keletkezett, amit meg kellett műteni. Anyám utánam akart nyomakodni a műtőbe, de határozottan visszatolták a folyosóra. A pillanat megvilágosodásának a vakító fénye annyira elárasztott, hogy a műtétből alig érzékeltem valamit. Hát én tudtam ezt, de elfelejtettem. Hiszen az egész zöld téboly alatt hamis néven és iratokkal, kopaszra nyírt és szemüvegétől megfosztott „erdélyi menekült”, magányos kis kertészinas voltam Pestkörnyéken. Szüléimet hetenként egyszer láttam, amikor megbeszélt órában végigmentünk ugyanannak az utcának a két oldalán. De most véglegesen megértettem, hogy egy ember mennyire zárt kozmosz. Bármennyire is szeret valaki, még anyám sem tud belépni a legbelső köreimbe. A műtét minden kínját, félelmét egyedül kellett végigélnem. Mint ahogy az ember életének minden fontos helyzetében valószínűleg egyedül van. Egyedül préselődik át a szülőutakon a világba, és egyedül lép ki a világból. A költő halálos pontossággal fogalmaz:
„Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.”
A szív ürességét még csak elviseljük valahogy. Legfeljebb némi rendességgel, jó cselekedetekkel elfedjük azt, hogy jobbára szeretetre képtelen érzelmi korcsokká fejlődtünk vissza a gyerekkorból. Rendelkezésünkre állnak pompás kábítószerek, italok, álszorgoskodások, hatalmi játékok, szerelmi mámorok és misztikus élmények, hogy elhárítsuk azt a nyomorúságot, miszerint a világ lényei közül egyedül nekünk kell tudomásul venni saját eljövendő pusztulásunkat. Ám a legnehezebb ellen- állni a pappá, istenné válás kísértésének. Itt bicsaklik ki és el a legtöbb lélek. Főként tehát az Adolf Hitler nevű társadalom-reformernek és egy ismeretlen műtősnőnek tartozom hálával azért, hogy már kamasz koromban cafatokra tépték buta illúzióimat a világ és az emberi viszonyok működéséről. Korai felnövésem ellenére a konzekvenciák fölismerése így is eltartott vagy huszonhat éves koromig. A homály tehát csak lassan oszladozott a fejemben, a homályok szokása szerint…
„Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolni önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie.
Ez a lehetőség nem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van, bekapcsolja a rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok - képek nélkül élni.”
Forrás: Popper Péter: Felnőttnek lenni...
