Érzékeny témát járunk most körbe, ez pedig nem más, mint az öregedés, az érett ember mindennapjai és alkotásai. Ne feledjük, az élet minden szakaszának megvan  amaga szépsége és haszna, töltsük hát el mindennapjainkat boldogan:

Mivel az élet hatás és visszahatás, alkalmazkodás és ellenállás, alakulás és alakítás, éppen azért a rugalmas adaptációs készséggel, erős testi-lelki ellenállóképességgel bíró egyének mutatkoznak az elmúlás legszí­vósabb és legfölényesebb ellenfeleinek. Ismeretes az örökké mosolygó, vidám, élete végéig tervező, tevékenykedő öreg típusa, mint például Manet Le bon Bock-ja, aki szembenéz az öregedés tényével, ismeri az öregkor jellemző gyengeségeit és — a lehetőségekhez képest — alkalmazkodik hozzájuk. Az ilyen egyének vitalitásukat szinte öntudatlanul edzik azzal, hogy az állandó igénybevétellel meggátolják idegsejtjeik funkcionális hanyatlását. A használt, de nem kimerített neuronok ugyanis lassabban öregszenek, mint a nem használtak, ami igazolja a mikrokémikus Jendrassik Loránd azon állítását, hogy az intenzív szellemi élet a legmakrobiotikusabb, tehát életet meghosszabbító, „elixír". Erre majd minden gondolkodó, legtöbbnyire idejekorán és saját „lelki mélyérzésé­vel", rájött.

„Akinek rövid az élet és tettekben meg akarja hosszabbítani, ezt leginkább a közösség legodaadóbb szolgálatában érheti el" — olvashatjuk annak a Veres Péternek egy évtizedekkel azelőtti írásában, aki most egy éve infarktussal a kórházba menet még a mentőautóban is a közjó érdekében írt levelet egy magas beosztásban levő barátjának. Tevékenység, de nem öncélú, nem látszattevékenység kell az öregeknek, hanem olyan, amelynek közhasznú értelmét látják. Meg kell győződniük arról, hogy fontosak még, hogy még dolguk van a világban. Alkotó ember életében ez néha egy „ismétlődő ifjúság" érzését kelti, amit Goethe is észlelt, s aminek Márai szerint „egyik titka, tudni, hogy mit kell még tennünk. Hallani a hangot, amely megsúgja, hogy ezt vagy azt a feladatot még el kell végeznünk, mert más nem végezheti el helyettünk . . . de ezeket a feladatokat lényegesen meg kell különböztetni a rutinfeladatoktól". S hogy az aktív magatartásnak mennyire ultima ratio jelentése van a „horgonytalan mulandóság" elleni küzdelemben, azt Né­meth László így vallotta meg: „Végül is nincs más feladatom a földön (ez az új regenerációs kísérlet kiindulási tétele), mint hogy sportszerűen küzdjem a pusztulással, s közben egy kései testi és szellemi önmegújítás lehetőségét is kikísérletezzem. Ehhez az is hozzátartozik, hogy csináljak valamit s főként azt, amihez mégiscsak a legtöbbet értek."

A 75 éves Jakob Grimm pedig akadémiai emlékbeszédében ezeket mondta: „Miért dolgozzék kevesebbet az öregember? A kamrája tele van tapasztalatokkal, amelyeket hosszú évek alatt gyűjtött össze. Egybegyűjtött kincseit hagyja felhasználatlanul veszendőbe menni?" Az „őszi termés"-t, az utolsó életszakasz örök értékű alkotásait nevek és művek hosszú sorával bizonyíthatjuk. Szophoklész, Szókratész, Cicero, Tizian, Michelangelo, Goethe, Voltaire, Darwin, Newton, Kossuth, Tolsztoj, Brassai, Pavlov, Shaw, Parhon, Arghezi, Russell — csak néhány ismertebb példája a kultúra csúcsait jelző szellemeknek, akiknek egyik-másika éppen utolsó éveiben alkotta meg főművét vagy legnagyobb mű­veivel egyenrangút. Akiről pedig Einstein azt mondta: „Végre egy nagy ember ebben a tragikus században", Albert Schweitzer így fedi fel „elixír"-jének titkát: „... egész életünk folyamán azért kell küzdenünk, hogy megmaradjon bennünk ifjúságunk gondolkodása és érzése. Ösztö­nösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, amire általában azt mondják, hogy »érett ember«.

Az emberre alkalmazott »érett« kifejezés szá­momra mindig valami félelmet keltően kellemetlen volt. Bennem mindenkor ilyen szavak társulnak hozzá: elszegényedés, elsatnyulás, eltompulás. Ami az emberben mint érettség tűnik fel, rendszerint nem más, mint lemondó okosság. Az ilyen érettségre a mások példáját követve úgy tesz szert az ember, hogy feladja gondolatát és meggyőződését, ami kincset jelentett számára ifjúságában." E kiemelkedő példák természetesen csak módszertani útmutatóul szolgálhatnak az öregedés elleni küzdelem stratégiáját és taktikáját illetőleg. Aktív magatartás az első szabály. Megtartani, ameddig csak lehet a tevékenységi területet, ha fel kell adni vagy ha elvették, akkor újat keresni, megfelelőt, ami a megmaradt képességeket tornásztatja és ezáltal tartós megőrzésüket biztosítja. Ennek a rugalmas visszavonulásnak sikere lehetőség és adottság eredője; így tehát az egyéntől magától is függ. Az öregséget idejében kell előkészíteni, egyes munkaterületek veszélyeztetettségét mások idejében való biztosításával kell pótolni. A munkaelv gyakorlati érvényesítését nem lehet azonban csak az önálló alkotások körére szűkíteni. A tanácsadás, tapasztalatátadás, szakvélemé­nyezés, irányítás és bírálat egyaránt jelentheti a felhalmozott szellemi tapasztalati tőke közérdekű befektetését. A személyiséget meghatározó lelki sajátosságok, funkciók hanyatlása — amint már említettük — egyénileg nagyon változó időpontban kezdődik, s attól is függ, hogy valaki mikor szünteti meg szakmai-társadalmi tevékenységét, mikor mond le mindenfajta célszerű foglalatosságról, mikor adja fel a küzdelmet a megmaradásért, az önérvényesítésért, s hogy mikor kezd érdektelenné, közömbössé válni az élet változásai, eseményei iránt. Ekkor már csak egyfajta lelki narkózis marad hátra, zsongító-csillapító öngyógyítás, mint amilyen a múlton való merengés, a volt sikerek felelevenítése, újra átélése.

Megszépítheti ezt az utolsó életszakaszt is és elviselhetővé teszi önmaga és környezete számára az öregember napjait, ha még tudomásul veszi, némi örömteljes megelégedéssel, az új nemzedék sikereit, a közösség életének alakulását, s főleg ha ebben elmúlt élete és tevékenysége folytatódását és igazolását láthatja, vagyis: ha mások által is, de lényegi folytonosságában tovább él... A viszonylag egészséges öregember általában megértő, nyugodt szemlé­lője a körülötte zajló eseményeknek s gazdag élettapasztalata alapján sok mindent meg tud érteni, amihez az indulatok csillapodottsága kell, s ezen megértő jóindulata is emberséget sugárzó erő lehet. Ha pedig igazán a szemlélődés csúcsaira ért — nem kevés fájdalmas lemondással —, azt is meg tudja érteni és életérzése részévé tenni mint szükségszerű felismerést, hogy az élet mindenek ellenére is szép és lebírhatatlan erejű, hogy az elmúlás ikerpárja a születés, a megszűnésé az újrakezdés és folytatódás, és hogy a kettő adja az élet legmélyebb dialektikáját. Korunk valláspótló élethite ez a szemlélet, s az ősök, elődök tisztelete éppúgy szerepet kap benne, mint az ifjúság megértése.

Ez teszi lehetővé a lelki homeosztázis megőrzését, a környezethez — társadalomhoz, családhoz, barátokhoz — való helyes viszonyulást és a mindig lappangó vagy gyötrő halálfélelem csillapítását is. Bertrand Russell racionális természetszemlélete alapján ezt így fogalmazta meg: „A halálfélelmet leginkább úgy lehet legyőznünk — legalábbis azt hiszem —, ha érdeklődésünket egyre szélesítjük és személytelenebbé tesszük addig, amíg énünk falai lassacskán eltünedeznek és személyes életünk egyre növekvő mértékben olvad össze az univerzális élettel."

Forrás: Kapusy Antal: Az öregedés lélektana

Az öregedés érzelmi hatásai

Az öregedés változó mértékben terheli meg az emberek lelkét. Van, aki természetes folyamatként, az elmúláshoz vezető útként fogja fel az öregedés menetét, van, aki viszont képtelen elfogadni teste és lelke korral járó változásait és minden erejével azért küzd, hogy lassítsa az öregedés folyamatát. A haláltól való félelem, és a mindennél erősebb élni akarás küzdelme az öregedés folyamán csúcsosodik ki és gerjeszti egymást nap-nap után!