Elég érdekes részletre találtam Jung egyik könyvében. Arról szól, hogyan éri meg az ember az életének különböző szakaszait. ez egy elég nehéz téma, emiatt is érdekes lehet a következőket elolvasni:
Az élet energia-elhasználódási folyamat, mint bármi más. De elvben minden energetikai folyamat irreverzibilis, és ezért egyértelműen célra irányul, a cél pedig a nyugalmi helyzet. Végső soron minden folyamat beállta a megzavarása egy úgynevezett örök nyugalmi helyzetnek, amely újra meg újra igyekszik eredeti formájába visszaállni. Sőt az élet jellemzője a par excellence teleologikus, maga a célratörés, az élő test pedig olyan célszerűségek rend¬szere, amelyek kiteljesülni igyekeznek. Minden folyamat vége a folyamat célja. Minden folyamat hasonlatos a futóhoz, aki a legnagyobb erőfeszítéssel és maximális erőbedobással arra törekszik, hogy célba érjen. Az ifjúkor vágyakozása a világra és az életre, a magasröptű remények beteljesülésére és a távoli célok elérésére az élet közismert célratörése, amely azonnal az élettől való félelembe, neurotikus ellenállásba, depresszióba és fóbiába fordul át, mihelyt megtapad valahol a múltban, vagy visszariad attól a merészségtől, amely nélkül kitűzött céljai nem érhetők el. Ám ha el is értünk a biológiai élet teljes érettségéhez és csúcspontjához, amely nagyjából egybeesik az élet felével, az élet célratörése semmiképp sem szűnik meg. Ugyanolyan intenzíven és feltartóztathatatlanul, ahogy az élet delelője előtt hegynek föl haladtunk, haladunk most lefelé, mert a cél nem a csúcs, hanem a völgy, ahonnan fölfelé indultunk. Az életgörbe olyan, akár a lövedék röppályája. Ha kezdeti nyugalmi helyzetéből elindítják, a lövedék felfelé tart, majd visszatér nyugalmi helyzetébe.
A pszichológiai életgörbe persze nincs összhangban ezzel a természeti törvényszerűséggel. Az összhang hiánya alkalmasint már korán, a felszálló ágon elkezd megmutatkozni. Bár kezdetben biológiai tekintetben fölfelé hatolunk, pszichológiai tekintetben késlekedünk. Elmaradunk éveink mögött, őrizzük gyermekkorunkat, mintha nem tudnánk elszakadni a talajtól. Megállítjuk a mutatót, és azt képzeljük, ezzel megáll az idő. Ha bizonyos késéssel végül mégiscsak felérünk egy csúcsra, pszichológiai értelemben ott is újra megpihenünk, jóllehet észrevehetnénk, hogy a másik oldalon ismét lecsúszunk, de legalább egy késleltető visszatekintéssel belekapaszkodunk az egyszer elért magaslatba. Ahogy korábban az élettől való félelem jelentett akadályt, most a halálfélelem jelent. Bár elismerjük, hogy az élettől való félelem miatt késésbe kerültünk a felkapaszkodás idején, most épp e késés miatt még inkább szeretnénk megmaradni az elért magasságban. Nyilvánvalóvá vált ugyan, hogy az élet - legyűrve minden ellenállásunkat (melyet most ó, de nagyon sajnálunk) - végül is érvényre jutott, de e felismerésünket mellőzve mégis megpróbáljuk újra megállítani. Ilyenkor lelkünk elveszíti természetes talaját. Tudatunk levegőben lebeg, míg alatta életünk röppályája egyre gyorsabban süllyed.
Az életet a természetesség táplálja. Nélküle talajtalanokká és hajthatatlanokká válunk. Ezért fásulnak el oly sokan érett korokban, egyre csak vissza tekintenek és szívükben titkos halál-félelemmel kapaszkodnak a múltba. Legalábbis pszichológiai értelemben kisiklanak az élet-folyamatból, és állva maradnak emlékoszlopokként, miközben még élénken visszaemlékeznek ugyan az ifjúkorukra, de nem találnak semmiféle eleven kapcsolatot a jelennel. Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.
A tudat lehetőleg nem vállalja a partnerséget ezzel a teljesen kétségtelen igazsággal. Az emberek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik észre, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni gyerekcipőit. Egy harminc-éves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják: hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az az öreg pedig, aki nem veszi tekintetbe a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkát, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint a megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, gépiesen ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté nem válik. Micsoda kultúra az, amelyik ilyen árnyalakokra tart igényt!
Statisztikailag megállapított, viszonylagos hosszú életünk a kultúra vívmánya. A természeti népek csak kivételképpen érnek meg magas kort. Az általam meglátogatott kelet afrikai törzsek körében igen kevés fehér hajú és hatvanévesnél idősebb férfit láttam. De ezek valóban öregek voltak, mégpedig úgy, mintha mindig öregek lettek volna, olyan tökéletesen beleélték magukat öregségükbe. Minden tekintetben ők maguk voltak. Mi viszont mindig csak többé-kevésbé vagyunk azok, akik tulajdonképpen vagyunk. Mintha a tudatunk egy kicsit lecsúszott volna természetes alapjáról, és már nem ismerné ki magát a természetes időben.
forrás: C. G. Jung: Szellem és élet
Nagyon nehéz, kardinális kérdések ezek: Mi az élet értelme? Honnan jöttünk? Hova tartunk? Hogyan őrizhetjük meg az igaz embert magunkban? Mik a valódi értékek, hogyan kutathatjuk fel ezeket és hogyan oszthatjuk meg másokkal is? Szerencsére van olyan közösség, mely ezeket az értékeket kutatja, és azokat igyekszik minél több emberrel megosztani. Érdemes hát felkeresni egy ilyen közösséget és részt venni egy-egy eseményen.
