A fejlett nyugati társadalmakban a nyolcvanas évek végére világosan kirajzolódott a korai kivonulással leírható trend. A Nyugat-Európára jellemző magas nyugdíjkorhatárhoz képest – amely több országban a nőknél is 65 év volt – az 55–59 évesek, illetve a 60–64 évesek munkaerő-piaci jelenléte 1965 és1988 közt jelentősen csökkent. Egyes országok „ráálltak” a korai kivonulásra: Németország, Franciaország és Hollandia 23 év alatt vezető korai kivonuló országgá vált. Franciaországban és Németországban egy heteddel, illetve egy hatoddal, Hollandiában 1971–1988 közt (az
adatok ekkortól állnak rendelkezésre) több mint egynegyeddel csökkent az 55–59 éves férfiak munkaerő-piaci részvétele. A 60–64 éves férfiak korai kivonulása még erőteljesebb ütemű volt. Arányuk Németországban és Franciaországban mintegy 40 százalékkal esett vissza. Hollandiát egyenesen a drámai korai kivonulás jellemezte, a férfi munkaerő 59,1 százaléka „tűnt el” a korai kivonulás miatt (Jacobs–Kohli–Rein, 1991, pp.
44–46.).
 
Sok európai országban a hetvenes években a gazdasági problémák következményeként fellépő munkanélküliség kezelése a korai kiléptetéssel megoldhatónak tűnt. Az 1980-as években például Hollandiában különböző egymást átfedő, egymáshoz kapcsolódó korai kivonulást elősegítő eszköztár élt egymás mellett. A Betegsegélyezési Törvény
(Sickness Benefit Act), a Rokkant Biztosítási Törvény (Disablemet Insurance Act) és az Általános Rokkantosítási Törvény (General Disablement Act) látszólag nem függött össze a korai kivonulással, különösen nem a Betegsegélyezési Törvény, amely szerint az egy évig tartó betegsegélyezés után vissza kellett térni a munkaerőpiacra, de a törvény értelmében az egy évnél tovább tartó betegség esetén más jövedelemforrásért is lehetett folyamodni. Így a gyakorlatban a betegsegélyezett személy a két rokkant csatorna egyikén véglegesen kivonult a munkaerőpiacról. A holland gazdasági recesszió következtében a nyolcvanas évek elején a különböző, munkanélküliség kezelését szabályozó rendelkezések és a rokkantosítás feltételeinek meghatározása az idősebb munkavállalókat a rokkant csatornán történő korai kivonulásra ösztönözte. 1984-benés 1985-ben az 55–59 évesek 32,7 százaléka, a 60–64 évesek 42 százaléka
a fenti három csatorna valamelyikén lépett ki a munkaerőpiacról.

A munkanélküliséget orvosló segély négy fajtája is létezett, amelyek közül az egyiket, az ún. Új Munkanélküliségi Törvényt (New Unemployment Act 1987) a 60,5 évet betöltöttek vehették igénybe. Ezzel egy időben szigorodtak a rokkantosítás feltételei, ami nyilvánvalóan utal arra a politika szándékra, amely a negatív tendencia visszafordítására törekedett. Két további munkanélküliségre vonatkozó szabályozás a 62,5 felettiek számára biztosított kivonulást (Egas 1986, de Vroom-Blomsma 1991, p. 119.). A makroszinttől függetlenül a szakszervezetek ösztönzésére a vállalatok is kidolgoztak egy korai nyugdíjazást lehetővé tevő eszközt, amely az idősebb munkavállaló számára a rokkant vagy a munkanélküli csatornán való kivonulással összevetve kedvezőbb anyagi helyzetet biztosított, és amely először a fizikai, majd a magasan képzett szellemi foglalkoztatottak körében is elterjedt (de Vroom-Blomsma 1991). A törvényben a nyugdíjkorhatár továbbra is 65 év maradt, így a tényleges kivonulás és a még mindig magas nyugdíjkorhatár között éles ellentét alakult ki, amely az „idős” értelmezés változását indította el. Az 1950-es és 1960-as években a kormányzat, a munkaadók, a munkavállaló és az egyén számára is 65 évvel, az öregségi nyugdíjkorhatár elérésével kezdődött az időskor. A kormányjelentések az 1970-es évek második felében mégis már az 55 év felettieket is idősnek tekintették (de Vroom-Blomsma 1991, p. 119; CBS 1976, 1984). Az idős fogalom változása az egyesületek szintjén is megjelent. Az 1970-es évekig idős egyesületek tagja csak a 65 évét betöltött személy lehetett, de a nyolcvanas évek második felében már számos egyesület 55, sőt 50 éves tagokat is felvett ( Egas 1986, pp. 435–440.). Ez a civil társadalom szintjén megjelenő viselkedés „jóváhagyta” a munkaerő piaci folyamatokból fakadó értelmezést. A kormányzat, a munkaadók és szociális partnerek (egyesületek, szakszervezetek, idős szervezetek) által használt fogalom 10, majd 15 éves lefelé való módosulást indított el: a 65 éves helyett az 50–55 évesek számítottak idősnek. A nyugati világ számos országában a hetvenes évektől tartó minta intézményesült, a vállalatok és a dolgozók is a munkaerő piaci kilépés végleges és normális időszakának tartották az 50–55 éves kort (Miles 2007, p. 26.). A volt szocialista országokban a rendszerváltás előtti megszokott kivonulás a „normális” nyugdíjkorhatár elérésekor zajlott, de ez a korhatár nőknél 55, férfiaknál 60 év volt. Az 55–60 év a volt szocialista országokban az időskor kezdetét jelentette. A nyugati országokban a korai kivonulás erre az életszakaszra, illetve az 50 éves korra „csúsztatta” vissza az időskort. A piacgazdaságra való átálláskor megjelenő tömeges és addig teljesen ismeretlen munkanélküliség sok volt szocialista országban egyszerre jelentett gazdasági és társadalmi kihívást. Ezek megoldásában a foglalkoztatáspolitika nélkülözhetetlennek tartotta a „humánus” kezelést. Ilyen utat járt be Magyarország és Szlovénia is. Mindkét országban lehetségessé vált az ún. előnyugdíj azok számára, akik a nyugdíjkorhatár előtt munkanélkülivé váltak és nem volt esélyük munkavégzésre.

Magyarországon nagy jelentőséget kapott a korengedményes nyugdíj, amellyel a vállalatok 5 évvel korábban nyugdíjba küldhették dolgozóikat, ha a nyugdíjaskor eléréséig magukra vállalták a nyugdíj fizetését. Mindkét országban rövidült az aktív életszakasz, és nemcsak az új, korai kivonulási lehetőségek, de a hagyományos rokkant nyugdíjazási csatorna felduzzadása miatt is. A munkanélküliségtől való félelem miatt – Hollandiához hasonlóan, ahol a gazdasági recesszió idején enyhék voltak a rokkant nyugdíjazás szabályai – a munkanélküliség elkerülésére a munkaerő a rokkant nyugdíjazásba menekült. A különféle korai nyugdíjazási csatornák együttes jelenléte következtében mind Szlovéniában, mind Magyarországon tovább „rövidült” a kivonulási kor: a nők 50–52, a férfiak 55–56 év között mentek nyugdíjba. A szlovéniai 1999-es nyugdíjreform ugyan elindított egy késői kivonulási tendenciát, de az aktuális nyugdíjazás továbbra is alacsony maradt. Magyarországon a szigorodó korengedményes, illetve a megszüntetett előnyugdíj (1997) ellenére továbbra is erős maradt a korai kivonulás trendje. Ezen a mindkét országban bevezetett nyugdíjreform (Magyarország 1998, Szlovénia 1999) sem változtatott lényegesen, noha a nyugdíjkorhatár lépcsőzetes emelése miatt nőtt a kilépési kor (Szeman–Verša 2003). A rendszerváltás után a gazdaságilag stabil Csehországban a korai nyugdíjazási minta később és ugyancsak a negatív gazdasági folyamatok következtében alakult ki.


A nyugati országokra több évtizede jellemző, lefelé tolódó spirál (Guillemard 2001,
Myles 2007) a gazdasági nehézségekkel küzdő új tagországokban is megjelent, és a gazdasági stabilizáció idején sem tűnt el. Európa számos régi és új tagországában állandósult a korai kivonulás kultúrája, ami az 55–64 éves korosztály alacsony arányú munkaerő piaci részvételét jelentette. 30 európai ország közül 2006-ban tizenkettőben az 55–64 évesek foglalkoztatottságának aránya még mindig 40 százalék alatt maradt.

Hét országban a mutató 40–50 százalék, ismét hét országban 50–60 százalék között
mozgott, és csak négyben emelkedett 60 százalék fölé. A korai kivonulással jellemezhető országok közé öt új (Magyarország, Málta, Lengyelország, Szlovénia, Szlovákia), négy régi uniós tagország (Belgium, Olaszország, Franciaország, Ausztria) és három Európai Unión kívüli ország (Bulgária, Horvátország, Luxembourg) tartozott. Az évtizedeken keresztül korai kivonulási kultúrájú országok közül Franciaországot továbbra is az alacsony foglalkoztatottsági ráta jellemezte, míg Németországban és Hollandiában a trend lassan pozitív irányba változott.

Forrás: SZÉMAN ZSUZSA: Ki az idős? – Az öregedés különböző szempontja

Az öregedés ellehetetleníti a munkavállalást?

Fiatalon, diplomával vagy szakmai tudással sem könnyű elhelyezkedni a munkaerőpiacon – az öregedés pedig nagyban megnehezíti az amúgy nem könnyű helyzetet. De honnantól számít valaki idősnek? Onnantól, hogy ő annak érzi magát, vagy onnantól, hogy megbélyegzik ezzel? Az öregedés feltétlenül azt jeleni, hogy valaki kevésbé megbízható, vagy motivált munkaerővé válik? Miért nem az számít, hogy az ember az öregedéssel egyre tapasztaltabb lesz, és nagyobb tudásra tesz szert?